Itinerary Page

*Térkép + Utinapló*



1.	Antananarivo A fõvárosban csak rövid idõt tõltöttem, mert a sziget különleges természeti szépségei jobban izgattak mint a zsúfolt nagyváros. A következõ napon már Antsiranana-ba, a sziget északi csücskébe repültem Nosy Be-n keresztül. A fõvárostól ideiglenes, hátizsákomtól - s benne az összes túra felszereléstõl - viszont sajnos végleges búcsút vettem ezzel a repülõúttal.

2.	Antsiranana (Diego Suarez) Ez a kisváros ideális bázis a sziget legészakibb részén lévõ nemzeti parkok felkereséséhez. Pár napot kényszerültem itt maradni, elõször abban a reményben, hogy a csomagom elõkerül, aztán pedig azért, hogy beszerezzem a legnélkülözhetetlenebb holmikat utam folytatásához, a következõ néhány hétre. Eközben egészen megkedveltem ezt a csendes kis tengerparti várost, s habár a Balázs Dénes "Bozóttaxival Madagaszkáron" könyvében említett diegói magyarokat nem találtam, de azért akadtak helybéli pártfogóim, akikkel kiválóan tudtam végülis angolul kommunikálnil ebben az erõsen francia nyelvû környezetben.

3.	Montagne d'Ambre Nemzeti Park Elsõ tapasztalatok egy trópusi magashegyi esõerdõben - a száraz évszakban. Csodálatos 2 nap a nemzeti parkban található kényelmes Rousette menedékházban, amelyet még megkoronázott a rengeteg állat amit ezalatt láthattam, a rátermett vezetõ - Lucien - akinek mindezt köszönhettem, és az elenyészõ számú többi túrista, akik ezt az idillt nemigen zavarták meg . A sikerlista: koronás lemurok, barna lemurok, kaméleonok minden méretben (a legkisebb Brookesia-tól kezdve), lapos-farkú gekko, madagaszkári boa, madarak - köztük jégmadár is, rovarok - mint pl. a félénken összegömbölyödõ ezerlábú, és végül de egyáltalán nem utolsósorban maga az ESÕERDÕ! A táj is nagyon változatos, bõvelkedik vizesésekben és krátertavakban, szép idõben pedig a hegyrõl jól kivehetõen látszik az egész diegói öböl.

4.	Ankarana Nemzeti Park (Tsingy's) Mindössze 30 km-el odébb és máris micsoda változás a tájképben: Száraz erdõ és borotva élesen meredezõ mészkõcsipkébõl álló labirintus - melyet itt 'Tsingy'-nek neveznek. Két éjszakát töltöttem Mahamasinában, éppen a nemzeti park bejáratánál, egy kis kunyhóban. A Diegoból való érkezés napján a denevér barlangot és a tõle nem messze lévõ Kis Tsingy-t kerestem fel. A következõ napon korán indultam, hogy az önmagában is varázslatos vegetációjú száraz erdõn át 12 km-es gyalogút után elérjem a Nagy Tsingy-t, melynek meghökkentõ kõerdeje semmilyen képzõdményhez nem hasonlitható amit eddig valaha láttam. A karszt jellegü táj még olyan további látnivalókkal is kényeztetett, mint például egy hatalmas viznyelõ barlang, ahol 3 folyó vize tünik el - ha éppen nincsenek kiszáradva - vagy amilyen a Tsingy sziklák meredek fala alatt csillogó szentnek tartott Zöld Tó. Az oda és vissza vezetõ hosszú túra cseppet sem volt unalmas tapasztalt vezetõm, Riziki professzor társaságában, aki ennek a különleges növény és állatvilágnak kiváló ismerõje. Mert hogy az elsõ pillanatban kihaltnak tünõ tájon azért szép számmal láttunk koronás lemurokat, éjjel aktiv kicsiny lepilemurokat, amint vaksin kuksoltak a nappali fénytõl elvakitva a fák odvaiban, élénk zöld gekkókat és különbözõ endémikus madarakat is.

5.	Sambava és környéke A vanilia termesztés központja, kiinduló pont a Marojezy nemzeti park felkereséséhez, és végül de nem utolsósorban kellemmes, csodaszép oceánpart. Az Ambilobétól Sambaváig tartó 15 órás úton sikerült gyakorlott bozóttaxi utassá válnom, 21 kedves Malgas emberrel osztozva egy Peugeot-404 furgon kicsinyke hátsó fedelzetén. Az út elsõ, legnehezebb 170 km-es szakaszát Vohamarináig, egy meglehetõsen rossz (de legalább száraz !) földúton 12 óra alatt küzdöttük le, mindössze 2 rövid és egy hosszabb megállással. A mi kis elgyötört, de kedélyes csapatunknak azonban még jó ideig a leghalványabb sejtelmünk sem volt róla, hogy ezen a szép fényes szeptemberi napon jó 10.000 km-el odébb a föld másik felén micsoda borzalom történt éppen. Sambavában felkészültem a következõ túrára, a Marojezy nemzeti parkba, és sikerült az utána következõ továbbjutáshoz is repülõjegyet foglalnom Maroantsetraba. A Marojezybõl való visszaérkezésem után még volt egy napom Sambavában a repülõ indulásáig, melyet a környék ültetvényeinek meglátogatására fordítottam. A Sambava Voyage irodától a segitõkész Naomi kalauzolt az eddig sosem látott különleges fûszerek és gyümölcsök csodavilágában.

6.	Marojezy Nemzeti Park Elsõdleges esõerdõ, melyet kicsit nehézkes megközelíteni, de miután látta az ember, távozni még nehezebb... A Sambavától Andapa felé tartó bozóttaxival majdnem elmellõztem a kis falut, Mananteninát, melynél egy alig észrevehetõ tábla jelzi az utat az elragadó nemzeti park, Marojezy irányába. Már több órát gyalogoltam az ösvénnyé keskenyedõ földúton, a park bejáratát 8km-re elõjelzõ táblát követõen, mikorra egyértelmüen felismertem, hogy már mélyen benn járok a nemzeti park belsejében anélkül, hogy az elõírásoknak megfelelõen helyi vezetõm lenne, vagy legalábbis valami fogalmam arról, hogy hol van az úton táborhely, ha van ilyen egyáltalán. Egy órám volt még a trópusokon gyorsan beálló sötétedés kezdetéig, és lélekben már fel is készültem rá, hogy a szabad ég alatt bivakolva vészelem át az éjszakát (más felkészülésre ugyanis nemigen volt szükségem, tekintve, hogy a hátizsákommal eltünt túrafelszerelést nem sikerült pótolnom), mikor váratlanul egy táblát pillantottam meg, hogy az elsõ táborhely 50 perc járásra található. Még idõben értem oda, hogy az éjszakát az uzsonnázóhely néhány összetolt padján, a hálózsák helyett beszerzett vékony plédembe tekerõdzve fedél alatt töltsem. Körülöttem a takaros kis bungallow-k, egytõl egyig gondosan lelakatolva, nem olyan benyomást keltettek, mintha a nemzeti park túl lenne terhelve a látogatók ostromától. Erre az éjszakára mindenesetre, melyet a civilizáció minden szennyétõl és zajától távol, az esõerdõvel ily meghitt közelségben egyedül tölthettem, az összes látszólagos kényelmetlensége ellenére, azóta is nosztalgiával emlékszem. Reggel a 2. táborhelyrõl az ANGAP (nemzeti parkokat igazgató szervezet) egyik helyi vezetõje jött éppen lefelé aki aztán a faluból egy másik vezetõt, Zézét küldte utánam, habár a következõ táborhely mindössze egy jó órányi járásra volt már csak innen. Egy kis kitérõvel meglátogattam a Humbert vizesést, és mire visszaértem Zézé már ott volt, hogy a 2. táborba kalauzoljon. Négy fiatal amerikai kutató töltötte itt immár a 3. hónapját a ritka és félénk fehér, vagy selyem szifakák tanulmányozásával, mely a fürge kis állatok naphosszat tartó fáradhatatlan követését igényelte a dzsungel meredek, csúszos lejtõin osonva hangtalanul. Mindkét részrõl örültünk egymásnak, õk azért mert a három hónap alatt én voltam a harmadik fehér túrista aki friss - bár sajnos nem túl jó - hírekkel érkezett, én pedig azért, mert másnap lehetõségem volt csatlakozni hozzájuk, és igy láthattam, megfigyelhettem ezeket a bûbájos állatokat idillien szép környezetükben, amire egyébként egyedül nem sok esélyem lett volna. Fájó szívvel hagytam el ezt a háborítatlan édenkertet, ahová még egyszer remélem visszatérhetek.

7.	Nosy Mangabe Speciális Reserve Óriási hely egy piciny szigeten, végsõ menedéke a ritka véznaujjú makiknak (aye-aye), és a kevésbé ritka ökoturistáknak. Sambavától bozóttaxival mentem Antalaháig, ahonnan a repülõjegyem szólt Maroantsetrába. Eredetileg egy többnapos gyalogtúrával terveztem a Masoala félsziget még érintetlen esõerdõjét keresztülszelni, de felszerelésem elvesztése miatt ezzel a kevésbé kalandos és látványos, viszont drágább megoldással kellett beérnem. Maroantsetrában egy kedves svájci párhoz - Angiehez és Jean-Luchoz - társultam a Nosy Mangabe szigetére tervezett 3-napos kirándulás nem csekély költségeinek megosztásához. A tõlük kölcsönkapott bivakzsákkal jelentõsen javíthattam a vékony plédem által nyújtott éjszakai komfortot a sziget táborhelyén. Seraphin személyében nagyon jó helyi vezetõt kaptunk az útra az ANGAP-tól. Õ volt az egyetlen ember akivel Madagaszkáron találkoztam és tudta ki volt Benyovszky Móric. Nemzettségére nézve a furcsa 'Osztrák-Magyar' megjelölést használta, de teljesen tisztában volt expediciói jelentõségével és céljával. Seraphin a keleti-fok környékén született, ott ahol honfitársunk életét vesztette. Nagyon megörült amikor nekiadtam a Balázs Dénes könyvbõl kimásolt és magammal hozott térképrészleteket Benyovszky telepeirõl. Miután Seraphin segítségével 3 napra elegendõ élelmet vásároltunk, és a nélkülözhetetlen faszenet is beszereztük a piacon, motorcsónakkal indultunk az Antongil öbölben 5 km-re lévõ csöpp kis édenkert felé. Szeptember 19-e volt, és azt a hírt hallottuk, hogy az utolsó púpos bálna tegnap hagyta el borjával az öböl térségét. Errõl is lemaradtam tehát a diegoi veszteglés miatt, bár a 8 nappal korábban történt távoli eseményekhez képest ez akkor már egyáltalán nem is tünt persze olyan tragikusnak. Szomorkodni végképp nem volt semmi okom, hisz a pompás esõerdõvel borított sziget bõségesen kinálta a látnivalókat. A fénypont szinte a szó szoros értelmében is az volt, mikor a sötétben lopakodva, zseblámpánk fénycsóvájában megpillantottuk a legkülönösebb fõemlöst, a véznaujjú makit. Ez a helybéliek által aye-aye -nek nevezett, és bizarr külseje miatt nem igazán kedvelt, 40 cm testhosszúságú éjszaka aktiv lemur komoly fejtörést okozott az õt rendszertani skatulyába besorolni igyekvõ tudósoknak. A sziget egyik utolsó menedékhelyük, de itt is fáradhatatlan vezetõnk helyismeretére és kitartó kutatómunkájára volt szükség, hogy megpillanthassuk. A sötétség kisérteties világában több más éjszaka aktiv állatot is megfigyelhettünk, köztük az aranyos kis egér-lemurt, és a lapos farku (uroplatus) gekko néhány meglepõen nagy példányát. A nap folyamán a szinte már tolakodó barna lemurok és a veszekedõen rikácsoló fekete-fehér vari lemurok mellett, láttuk a picurka brookesia kaméleont, a legkülönfélébb szinü békákat, köztük olyanokat is, melyek hihetetlen módon képesek az avarral harmonizálva rejtõzni, egy lusta boát és sok fényes zöld gekkót. Végül de nem utolsósorban a strandolásra is alkalmas festõi óceánpart tette még feledhetetlenebbé a szigeten töltött napokat.

8.	Maroantsetra - Mananara túra 90 km melyet sokkal élvezetesebb 2 lábon mint 4 keréken megtenni, mert végig barátságos emberekkel találkozol egy barátságtalanul hepehupás út mentén. A szigeten eltöltött harmadik napon a megbeszélés szerinti idõben megérkezett értünk a motorcsónak, mely visszavitt minket Maroantsetrába, véget vetve önként vállalt édes számüzetésünknek. Ekkor ismerkedtem meg Rakotoval, a Coco Beach hotel program szervezõjével,aki már tiz perccel ezt követõen egy vadonatúj sátorral látott el, mivel úgy tünt komolyan aggódik amiatt, hogy gyalog tervezem elérni a parti út mentén fekvõ Mananarát. Látta enyhén szólva is hiányos felszereltségemet, és nem volt benne biztos, hogy a háromnapos úton találok hotely-ket (így hívják azokat a helyeket, ahol a nem túl finnyás ember meghúzhatja magát és még egy tál rizsre is számíthat) menet közben, a nem túl látogatott falvakban. Én ugyan kevésbé aggodalmaskodtam emiatt, de megköszöntem, és megigértem, hogy az Aye-aye hotelben leadom a sátrat Mananarába érkezésem után. A 7 km-re fekvõ Nandrasane-ig még elvitt egy bozóttaxi, de onnan a maradék 90 km már csak gyalog volt járható. A sátor végülis feleslegesnek bizonyult, mivel két és fél napig a helybeliek Rakotoéhoz hasonló segítõkészsége és jóindulata sugárzott felém és kisért végig utamon. Az elsõ napon találkoztam Elizével, aki Maroantsetrában tanult és hétvégére igyekezett hazafelé Rantabéba. A fiú inkább tolta mellettem biciklijét, és beszédbe elegyedett velem, hogy angol tudását próbálgathassa és csiszolhassa. Én is örültem persze, hogy egy lelkes önkéntes tolmácsra tettem szert, aki boldogan kisért Rantabéig, ami mellesleg nekem is az elsõ napi célállomásom volt. Meghívtak, bemutattak Jean-Christiannak a 25 éves "président du fokontany"-nak (falu fõnök), aki végül vendégül látott házában, s így sátorverésre nem került sor. A második este Tanjonban is a falu fõnök intézkedett, hogy egy raffia raktárnak kinézõ amúgy kényelmes kunyhóban szállásoljanak el. Ez a közel három napos gyaloglás az RN5 nemzeti fõút mentén felejthetetlen élménnyé vált, amint takaros kis falvakon vezetett át, ahol a pálmalevelekkel fedett kunyhók ugyan hijján voltak villanynak, folyóviznek és csatornázásnak, de körülöttük mangó és banánfák, kókusz és papaja pálmák zöldeltek mindenfelé. Összesen nem több, mint három autót láttam ezen az elhagyatott úton. Úgy imádkozták át õket a rozoga fahidakon, melyeket már csak a szentlélek tartott össze egyéb karbantartás hiányában. Láttam viszont végtelen, csábító homokstrandokat pálmákkal és az egykor büszke esõerdõ még mindig vonzóan szép darabkáival szegélyezve; láttam üde zöld rizsföldeket kezdetleges eszközökkel, de óriási szorgalommal és kitartással mûvelve. Kizárólag barátságos emberekkel találkoztam, akiknek legtöbbje nem viselt lábán cipõt, karján órát, de arcukról sosem fogyott el az õszinte mosoly, és volt idejük és türelmük egymás számára. Láttam kecsesen mozgó, ringó csipõjû nõket lambába (rövid szári) öltözve, amint vidáman csevegnek a folyóról jövet, fejükön könnyedén egyensúlyozva a vizzel telt vödröt. Láttam fénylõ szemü gyerekeket természetes kiváncsisággal csodálkozva rám, a "vazaha"-ra (idegen, fehér ember), de sosem felejtve el egy "salut"-el köszönteni engem. Hallottam azután izgatott kiáltozásukat amint érkezésem híre futótüzként terjedt tovább. Amerre csak mentem mindenütt éreztem hogy a szegfûszeg, vanillia, fahéj, bors, kakaó és kávé bódítóan édes aromájával telített a levegõ. Csak a jó ég tudja hányféle mennyei fûszer és gyümölcs illata keveredett még a levegõben, valóságos eufóriát okozva minden lélegzetvételnél. El kellett gondolkodnom, hogy mit is jelent valójában a boldogság, amint ezeket a romlatlan, egyszerû embereket elnéztem; és általuk méginkább szembesültem a mi túlcivilizált pazarló gazdagságunk nyomorúságával. A harmadik napon aztán elértem Mananara kisvárost, ahol a kényelmes Aye-aye hotel egyik bungalójában hamar regenerálódtam. Miközben kicsit kalandos módon sikerült elrendeznem a repülõutat Toamasinába, Chez Rogersnél befizettem egy éjszakai kirándulást a néhány kilométerre található folyószigetre, amely az idetelepitett véznaujjú makikról kapta az Aye-aye nevet.

9.	Toamasina (Tamatave) Madagaszkár második legnagyobb városa, ahol elöször láttam pénzkiadó automatát és pousse-pousset (riksa) az utcán, valamint csótányokat a szállodában. Egy kis Tupoljev-28 géppel átröpültem a keleti part további jó 200 km-es szakaszát Mananarától Toamasináig. A bozóttaxi 2 nap alatt tette volna meg ezt a szakaszt, és a repülõjegy árának felét arra is rá kellett volna szánnom. Az elnöki 'légijáratot' amivel repültem, nem propagálják sehol, de a helybéliek ismerik, és a dolog müködik. Úgy tünik ez Didier elnök egyfajta magánvállalkozása lehet, mellyel a repülés tulajdonképpen nem sokkal olcsóbb, mint az Air Madagaszkárral, ráadásul a mód, ahogy a bazárban a jegyet váltottam rá sem kimondottan bizalomgerjesztõ, de menetrendje és elérhetõsége révén már másnap tovább repülhettem vele, értékes idõt takarítva meg ezzel. Végülis nem volt rá okom, hogy ne bízzak meg a malgas emberekben. Az orosz gép két pilótáján nem látszott, hogy oroszok, de gyakorlott fülem rögtön felismerte a nyelvet, mihelyt szót váltottak egymással. A személyzet harmadik, láthatóan malgas tagja mögém ült az utolsó ülésre. Felszállás után szóba elegyedtünk, és mikor meghallotta, hogy magyar vagyok, sorolni kezdte a magyar városokat amerre járt, és mindjárt az is kiderült, hogy magyar nyelvismerete messze felülmúlja az én malgas tudásomat. Csodálkozásomra elmesélte, hogy hosszú ideig járt magyar lánnyal, aki végül nem akart vele jönni, mikor hazaköltözött. Megigértem neki, hírt viszek róla, ha megtalálom volt barátnõjét Budapesten. Miközben ámuldoztam milyen kicsi a világ, megérkeztünk Toamasinába, Madagaszkár legnagyobb kikötõvárosába. A város szerkezete jól áttekinthetõ, egy túlméretezett, több sorban pálmákkal szegélyezett széles sugárút képezi azt a tengelyt, mely a kikötõtõl indul befelé, és amely mentén a fontosabb hivatalok, létesitmények helyezkednek el. Innen már jó minõségü aszfaltozott út vezet a fõvárosig, ami kiszámíthatóbbá tette maradék idõm beosztását. A városi közlekedésben a személyszállítás tipikus formája az itt pousse-poussenak nevezett riksa, melynek igénybevétele eléggé általános a helyiek széles körében is . Koldust nem láttam itt sem, ami lényeges különbség a fõvárossal összehasonlítva. Próbáltam olyan utazási irodát találni, amely elfogadható áron kinál hajókirándulást a Pangalanes csatornán, de a körülményekhez képest mindet aránytalanul drágának találtam. Elhatároztam hát, hogy másnap bozóttaxival indulok el dél felé, hogy meglátogassam a csatorna egy szakaszát.

10.	Pangalanes csatorna (Manantabe) Nem rossz hely, de azon azért csodálkoztam, hogy mitõl olyan felkapott és drága.. A Pangalanes, tavak és lagunák hosszú láncolata az óceánpart mentén melyet egy 600 km hosszú hajózható csatornává nyitottak össze Toamasinától délre. Tekintve, hogy a szervezett utakat meglehetõsen drágán kinálták Toamasinában, felszálltam egy déli irányba tartó bozóttaxira, hogy 70 km megtétele után elérjem azt a helyet, ahol a fõút Manantabe magasságában 7 km-re megközelíti a Pangalanes csatornát. Innen gyalog sétáltam be a csatorna partján fekvõ faluba, a 4-éves kis Marino és apja, Lassalo társaságában, akik gyakran megteszik ezt a másfél órás, egyébként csak terepjáróval járható utat. Az éjszakát egy olcsó kis hotelyben töltöttem a jóval drágább szállodák tõszomszédságában, ahonnan viszont próbáltam társakat szerezni egy motorcsónakos kirándulás borsos költségeinek megosztásához a csak vizi úton át megközelíthetõ Ankanin'ny Nofy-ba (az álmok fészke), ahol egy privát állatrezervátum található, állítólag festõi környezetben. Mivel senkit nem találtam, lemondtam errõl a programról, és helyette egy nagy gyalogtúrát tettem a tó mentén - ingyen. A környék igazi vadon, utak nincsenek, csak terepjáró nyomok itt-ott. A tavat félkörben enyhe emelkedésû füves dombok ölelik át, melyek egyértelmüen a korábban leégetett erdõkrõl árulkodtak. Az édesvizû tó kristálytisztán átlátszó sekély vizében vigasztalódtam az elmaradt csónakkirándulásért és remekül felfrissülve tértem be egy fenséges halvacsorára Luigi-hoz. Az olasz bevándorló malgas felesége vitt ki ezt követõen terepjáróval a fõútra, és még egy kis félreesõ vizesésnél is megtorpant egy fotóstopra, hogy kedvembe járjon. A fõút mentén már vártak páran bozóttaxira, örömmel fedeztem fel köztük elözõ napi ismerõsöm, Lassalot - ezúttal a csöpp Marino nélkül. Mivel a többiek visszafelé tartottak északra, egyedül szálltam fel a szinte üres minibuszra, mely a fõváros felé igyekezett a kevés, jó minõségû aszfaltozott utak egyikén. Két óra sem kellett hozzá, hogy a majd 100 km-re lévõ útkeresztezõdést elérjük a közeli Perinet park felé.

11.	Analamazoatra (Perinet) Különleges Rezervátum (Andasibe) Biztos hely arra, hogy láss és hallj néhány elragadó indrit, és kevésbé elragadó emberi egyedet a tapintatlan turisták rendjébõl.. A "Feon'ny Ala" (az erdõ hangja) nevü bungalow hotel a Perinet park tõszomszédságában, és a fõúttól is mindössze pár száz méterre található. Ez a szinvonalas szálló elfogadható áron kinálja az esõerdõre nézõ teraszos lejtõre épített takaros és komfortos házikóit. Izgatottan vártam, hogy vajon fogom e hallani az indrik hajnali koncertjét, és milyen közelrõl tudom majd õket szemügyre venni, ha látok majd belõlük valamit egyáltalán.. Reggel 6-kor elsõ voltam a szálló éttermi épületében, hogy reggeli után máris rohanhassak a rezervátumba. A bejárat kb. 3km-re volt, nagyjából féluton a kisváros, Andasibe felé. Megnyugodva láttam, hogy még nincs tömeg. Sietve megváltottam a belépõt, mely 3 napig érvényes, akárcsak a többi park esetében. Vezetõ nélkül persze itt sem lehet mászkálni, így befizettem a leghosszabb, 6 órás túrára - mely mégegyszer annyi volt, mint a belépõ 3 napra - és 7 órakor már benn gyalogoltunk az elsödleges esõerdõ hatalmas fái alatt. Tele voltam várakozással, mégis meglepetésszerüen ért, mikor közvetlen közelünkben felhangzott az elsõ indri éles rikoltása, az a hang, mely semmi máshoz sem hasonlítható ezen a világon. Nem is tudom hányszor álmodtam, álmodoztam errõl a pillanatról azóta, hogy elõször láttam és hallottam a rejtelmes párába burkolodzó esõerdõ fáin hihetetlen ügyességgel ugrándozó, a világon sehol máshol elõ nem forduló kisgyermek méretû indriket - akkor még persze csak egy ismeretterjesztõ filmben. Ez a hang akkor összefonodott bennem az esõerdõ látványával, és Madagaszkár cimszó alatt raktározodott el agyam egy azóta is egyre gyakrabban nyitogatott rekeszében. És most itt vagyok, minden olyan mint álmodtam, csak ez most már valóság! Az indri család mindössze 10 méterrel felettem, lassan kezd hozzá reggeli szöszmötöléséhez, arra várva, hogy az egyre feljebb kuszó nap átmelegítse õket. Vezetõm ébreszt fel csendes elragadtatásomból, amint számomra is elviselhetelen zajjal próbálja mozgásra késztetni ezeket a kedves fõemlõsöket, akik a leginkább emberszerûek a lemurok népes, de sajnos egyre fogyatkozó családjában. Amint múlik az idõ egyre több és több túrista érkezik fecsegve, zajongva, és a tapintat legcsekélyebb jelét sem mutatva törik meg a rövid idillt. Ez már messze nem az amirõl álmodtam, legfeljebb rémálmomban. Ilyen tehát Perinet 2001 vége felé: gyönyörû esõerdõ rengeteg csodálatos állattal és még ennél is több túristával, akik csoportokkal érkeznek, a legrövidebb túrára fizetik be õket, és igy kevés az idejük, túl kevés ahhoz, hogy békésen és türelmesen várva figyeljék meg a természetet. A vezetõk egy jó része pedig megtanulta, hogy hogyan szolgálja ki az ilyen túristákat, mintegy szimbiózisban élve velük, azoknak az állatoknak a rovására, akiket tulajdonképpen nekik kellene védeniük. A park, 840 hektáros területével a legkisebb viszont a leginkább látogatott nemzeti park Madagaszkáron, mely a környezõ erdõségekkel együtt az utolsó menedéke az indriknek, ezeknek a rendkivül érzékeny fõemlõsöknek, akik elpusztulnak a fogságban és igy a világ egyetlen állatkertje sem büszkélkedhet velük. Perinet mindössze 140 km-re van a fõvárostól, Antananarivotól, mellyel jó minõségü aszfaltút köti össze, így könnyen és gyorsan megközelíthetõ, ami nem éppen tipikus ezen a szigeten. Tovább növeli a kellemetlenségeket, hogy a nagyforgalmú fõútról beszürödõ zaj a park egy jó részén is hallható. Akárhogy is nézzük azonban, ha egy rövid idõre is de álmom valóra vált és ismét a paradicsomban érezhettem magamat. Elégedettnek kell lennem a a sok állattal is amelyeket láthattam: További indrik közel és távol, ugrás és táplálkozás közben, rikoltozva és csendben meghúzódva; barna lemurok, bambusz lemur, madarak, kaméleonok, kigyók, békák, és egy különös bogár hosszú zsiráfnyakkal. A nap hátralévõ részében meglátogattam a közeli orchidea parkot, és besétáltam Andasibebe körülnézni kicsit. A visszavezetõ úton összeismerkedtem egy kedves fiatal holland párral, Angelique-al és Ben-el, akik nemrég kezdték meg körutazásukat a szigeten. Másnap úgy döntöttem, hogy egy zavartalanabb helyet keresek egyedül, melyhez a fõút vonalán 5km-re esõ Maromizaha erdõség ideális célpontnak kinálkozott. Ez az esõerdõ nem áll (még?) védelem alatt, igy vezetõ nélkül is látogatható. A GPS-t azért persze vittem magammal, és ezúttal még korábban indultam reggel mint az elözõ napon Perinet felé. Még a napfelkelte elött elértem a Maromizaha egyik magaslatát, ahonnan mesés kilátás nyillott a hajnali ködbe burkolozó Perinet esõerdejére. Csodálatos látvány volt ahogy az erösödõ nap sugarai felszivják a Perinet feletti párát, és az egyre kontúrosabban kibontakozó erdõben felhangzik az indrik távoli koncertje. Habár elég nagy részt bejártam az erdõbõl, és az indriket is hallottam idõrõl idõre, azonban közelrõl egyetlen állatot sem láttam ezen az úton. Csalódottan láttam viszont, hogy jelenleg is folyik a fák kitermelése, illetve újabb területek felégetese. Este ismét meglátogattam a perinet parkot az éjszaka aktiv állatok megfigyelésére - mérsékelt sikerrel.

12.	Mantadia Nemzeti Park (Andasibe) Ez a fantasztikus park, csodálatos növény és állatvilágával nincs túl messze a jóval kisebb Perinet rezervátumtól, de kellõ távolságban a könnyü és gyors sikerre vadászó túristák hadától.. Elõször úgy tünt, hogy Mantadia kivül esik maradék pénz és idõ keretem határain, bár érdeklõdésem csak fokozódott e kiesõ park iránt. Bozóttaxi nem jár arra, a taxisok ezt kihasználva aránytalanul sokat kérnek a 18 km-es útért, és a vezetõk úgyszintén többet mint a megszokott dijazásuk. Mondanom sem kell, örömest kaptam Angelique és Ben javaslatán, hogy a taxi bérlésének és a kötelezõ vezetõ felfogadásának költségeit megosztva együtt látogassuk meg a parkot. A Perinet-ben tett esti kirándulás után megállapodtam Marcellel, a vezetõvel, hogy másnap reggelre megszervezi hármunk útját Mantadiába. A Feon'ny Ala recepcióján megrendeltem a taxit a következõ reggelre, és azt hittem ezzel el is rendeztem mindent az út sikeréhez. Mindhárman összekészülve álltunk már jó korán, mikor kiderült a recepciós nem rendelte meg a taxit. Vasárnap volt, ami tovább nehezítette a helyzetet. Végül egy másik túristával és vezetõjével megosztva tudtunk kocsit szerezni. Szerencsére a Perinet parkra váltott belépõrõl kiderült, hogy kiterjed Mantadiára, és még benne voltunk a 3 napos érvényességi határidõben is. A problémák - úgy tünt - elrendezõdtek és rövidesen elértük Mantadia magas hegyi esõerdejét, mely vagy tizenötször nagyobb, és nehezebb megközelíthetõsége miatt jóval kevesbé látogatott mint Perinet. A park fõ attrakciója, a ritka és félénk diadémes szifaka, melyet sokan a legszebb lemur fajtának tartanak, Perinetben nem fordul elõ. Különleges szerencsénk volt, hogy egy csoportjukban félórán át gyönyörködhettünk. Egyet kellett értenem, hogy ezek a helyes állatok, izlésesen tervezett arany, fekete és fehér szinû bundájukkal igen jól öltözött benyomást keltenek és kétségkivül a legelegánsabb egyedei a lemurok családjának. Az élmény Mantadia varázslatos erdejében feltette a koronát egyhónapos utamra és feledtette a kellemetlenségeket ami a nap kezdetén ért minket, és azt is ami még csak ezután következett azoknak az embereknek köszönhetõen, akiket már itt is megfertõzött a civilizáció legveszélyesebb virusa: a pénz. Egyenlõre azonban még a bámulatosan szép esõerdõ változatosságát csodáltuk, a benne élõ lények sokszinüségével együtt. Elöször láttam itt a sünhöz hasonló de hosszú hegyes orrú madagaszkári tanreket. A park Rianasoa körútján egy vizfolyást követve nemsokkal dél után álomszép helyre érkeztünk ahol vizesések sorozata táplált egy pálmákkal körülölelt természetes medencét. Ennél szebb helyen nem is tarthattuk volna meg az ebédszünetet, hogy elfogyasszuk a magunkal hozott ennivalót, mikor ismét szembesültünk a keserû tényekkel: az egész naposra tervezett túránkat le kell, hogy rövidítsük alkalmi utitársunk miatt, akinek el kell még érnie a repülõjét Tanában. Az a javaslatunk, hogy az egyébként külön kifizetett taxi jöjjön vissza értünk, miután visszavitte utitársunkat, vagy küldjön maga helyett egy másikat, süket fülekre talált, s igy nekünk is vissza kellett térnünk a kocsival. Ezek az emberek meglepõen érdektelennek tüntek abban, hogy valamivel több pénzt keressenek, vagy hogy egy kicsit is kedvünkben járjanak. A nap hátralévõ részében még egy rövid körutat tettünk Angelique-al és Ben-el a Perinet parkban. Találtunk egy nagyon készséges vezetõt, és rengeteg lemurt láttunk kevés túristával, ami aztán végleg helyrebillentette hangulatunkat. A következõ, és egyben utam utolsó napjának reggelén még visszatértem Perinet közelébe, hogy hangfelvételeket készítsek az indrikrõl, és ezzel vegyek búcsút Madagaszkár csodálatos állatvilágától. Felszálltam egy fõváros felé tartó bozóttaxira, Tanában még rendeltem egy vaniliás csirkét a Saka Manga szálló éttermében, majd a búcsúvacsora után kivitettem magam a reptérre. Az éjszaka folyamán igen nehéz szivvel szálltam fel, és ezt a túlsúlyt könnyüvé vált hátizsákom sem kompenzálhatta. Nehezen hittem el, hogy véget ért 47 évem legnagyszerübb kalandja, és szeretném azt hinni, hogy ez inkább a kezdete volt valaminek..